Nem születtem szellőnek

Heted-hét határ hív, most e koron,
bölcsőm butaság, s ördög a szoptatóm,
néha szellős, tiszta égről álmodom,
már nem segít se szél, se bölcs Platón.

Tömör az ég, s fejemben a gondolat,
halálra ítélt minden ötlet, s mondat
senki nincs ki lássa a súlyt, tudtomat,
csak könyvelem a sejtpusztulásokat.

Katedrám néma, s táblán sem fog kréta,
mély-szegénység is érdektelen téma,
csak néha egy bíráló téved hozzám,
nem ért meg, mégis belőlem doktorál.

Ívre feszülnek a tudás-gerendák,
s ablakot tudatlan szellő járja át,
fiatalon végzi a szíve szavát,
csak egyet fúj, a csend szimfóniát.

Nem születtem szellőnek, csak viharnak,
megkötve tűröm, hogy fogva tartsanak,
erőm elhal, felhők vidítanának,
már nem ártok, csak a vén, korhadt fáknak.


2012 május 2.