A gond fehér papagája

A gond
fehér papagája
ül a válladon.
Nézz a szeme közé,
és szemedbe néz,
hagyd magad,
s megtudod ki vagy
s ki ő, meglásd,
felfeded láthatatlan
önmagad!
Vörös koronája, egyszerűsége
elragadja képzeleted.
Színek kőröznek,
s vele kőröz szemed,
míg meg nem akad
az ajkán, amely
titkos mosolyt rejt,
- te elmosolyodsz,
mert eszedbe jut önmagad,
és a felismerés,
- mily szürke vagy e képhez.

1982 április 18.

Az Úr

Puszta és homok és szél
ahol egykor ember élt,
élet és szerelem és mosoly volt,
gyümölcs érett és virág virított,
most a semmi haldoklik,
az utolsó életjel,
kivetkőzve emberi formájából,
azzá lesz miből lett,
szürke por, mely rangod,
mert több mint a semmi.
Föld és ég
hol egykor az élt,
mosoly és szerelem mi volt
kalász lengett, virág virított,
most haldoklik ő is,
a paradicsomból penderített
kinek nem volt elég a tudás,
a halhatatlanságért
felégette az életet,
ami maradt egy darab
az Úrra váró agyag
Lesz még alkalom?
Erre gondolva a Mester
letette a félig gyúrt agyagot,
- Nem! Nem teremtem újra a világot!

1982 április 16.

Betegség

Selyemben hiszek
s gondolatban
meg-megújuló testem
a valóságban elfogy.
A szemek kereszttüzében,
dagadva sorvadok,
védekezni hiába is akarok,
szemem mint nehéz acél ajtó,
lecsukódik,
s minden alkalommal, sós könnyem
patakzik arcom völgyébe.

1982 április 16.

Nem hagylak el

Nem hagylak el míg szemed tüzel,
míg a réten tavaszi virág terem
s míg tudom hogy létezem.
és te is létezel.
Nem hagylak el míg a pokol tüzel,
míg a kör gömbölyű és rám nézel.
a míg tudok szeretni,
s amíg engem te is.
Nem hagylak el míg a búza pipacstól vérzik,
míg olyan vagy te is,
mint az őszi harmat, mindennap frissebb,
s míg csípi szám csókod, ízed.
Nem hagylak el míg a tél fehér morzsáit
varázslattal rád hinti,
s míg meleg bunda,
eltakarja arcod s alakod.
Nem hagylak el soha - mondom
s ím újra tavasz van,
s jobban szeretlek mint valaha.

1982 április 2.