Hiába vársz

Állok, állok, állok, hiába is vársz.
undor, keserv kísér, még is felvágsz.
Teljes közöny, hideg álmok
kukucskál a keserű szempár,
itt az idő, hát változtassál.
hajlékod a födetlen enyészet,
de lelked nem veszi senki meg.
fejed felett tonnányi oxigén,
neked mégis az élet a nehéz?

Remény-szakadék

Az értelem relatív, sokszor csak ótvar a koldus kezén,
fertő futár tekereg, hozza az Anti-himlőt s fizetek én.
Osztozkodásnál a semmi fele csak az enyém.
Talán szobor legyek és vízkő az italom?
Részeg virágokból csokor a jutalom.
A múltam egy síp, hát fújhatom.
Remény-szakadék szélén...
miért is kapaszkodom én?

Az én utam

Pusztában, kínban, mintha kukorica sorok között vezetne utam,
A borotva élű levelek arcomra, kezemre sebet firkantanak.
Nem látok, vagy épp ahova lépek. Bicsakló göröngyök közt,
botorkálok és életem súlya süppedő, alvadó sár lesz a fölös.
Közben gondolatokkal játszom, védem a kard-csapásokat,
Észrevétlenül a fájdalmakat, mint tudást fel-fel halmozom.
Minden seb egy tapasztalat, érzem de nem kínlódom,
Oly sokáig vezet e vezeklő ösvény egyre csak fáradok.
Már nem is fáj, csak álmodom, széles az út és szélen
sárga tulipánok mosolya kísért, már illatukat is félem.
Aztán könnyed csordul, mint csak egy harmatcsepp,
nyelvemmel kihallgatom, nem sós, édesnek érzem!
kendőm fehér kulacsa megtelik, mint csatatéren vérözön,
tovább képzelem, a világ harapott és felszakadt a bőröm,
aztán kardjával szalutált és elhervadt kétségbe estébe.
utam sosem érhet véget, csak keserv-édes életem végére.

2011 Augusztus 31.

Nincs holnap

Lepergett a film, megáll a kép, mint a műszaki-hibás élő adás,
és a pislantás is csak tesze-tova varázs, nem mozog tovább
Zümmögnek a lapátok és a levegőt hajtó ezernyi gép,
mint megannyi édes-nektárt kereső szorgos méh.
Hálózat erein mint a vér, megalvad az energia,
Elhallgatnak a gépek, sötétbe bújik a zaj,
Fülünkbe mászik a természet, és ural.
majd az is rendre-sorra elhal,
és úgy hallod a nyugalmat,
ahogyan a halottak.
és nincs holnap.

Ide születtem

Tudsz-e virágul,
és mikor szirmaid elszórtad, szórsz-e magot?
Tudsz-e szólni bolygóul,
mikor elnyomnak a burjánzó gazok?
Elnyíló virágként élek a parlagfű, gaz erdőben,
ide születtem, itt vagyok, hát mit vártok tőlem?

Az én piramisom

Maja piramisként épülő szellemvilág vall az elmémre,
mintha mindig lenne erőm követ rakni kövek élére.
Minden gondolatom egy nagy csiszolt kőként álmodom,
de csak patak áztatta kerek kavicsból van a piramisom.
gigászi erővel tolom a hegyre a gondolat kavicsom,
mire felérek, kocka lesz, de ez nem tudatos,
egymás élére rakhatom, és csak csodálkozom.
Már többször kezdtem újra meg újra, és újra...
mert kiderült a hegy egy szél-fújta homokbucka.
Most a hegyem is magam raktam,
bűzös mocsarat csapoltam,
vulkán tűzköpővel hadakoztam,
jéghegyeket törtem-zúztam,
záp-szagú kénnel kotyvasztottam,
letörtem néha, fel is forrtam.
közben csodákra sem csodálkoztam.
Mire összeállt a hegyem, öreg lettem,
de mindennél ifjabb lett a lelkem.
Mikor teljesen kész verejtékkel mosott piramisom,
újjászületésem napja lesz, ha még addig bírom.

Kifordult világ

Irányított szépségű virágok hazudnak nekünk boldogságot,
amíg a vadvirágok szépségére a mosolygó kasza halála jár.
Szép nevű, Rút képű könyvek tanítanak kancsal badarságot,
míg a szegény tudós művei, az örök igazság a fiók mélyén vár
Mintha télen nyaralnánk és nyáron vennénk fel prém-kabátot.
Legnagyobb vesztesek azok, kik látják e kifordult, őrült világot!

Képzelt háború

Érik a harc, a spirituális lélek forradalma ,
mint egy éretlen alma, melyet kukac vett uralomba,
lelkek képzelt sebeikre véres zsebkendőt nyomnak.
Elhaló éles kiáltásuk, szenvedésről vallanak.
kikiáltanak hazugnak, bűnösök bőrébe marnak.
a győztesek állnak mellé az örök vesztes oldalnak,
A rend, rendetlen hálóit szövi, mint a gén-hibás pók,
csapdába esik az, ki testvéreinek csapdát áhított.
Életunt méh is kihal, ha keserves mézet csinálhat,
ha keresi a nektárt, és csak romló virágra találhat.
De a dögszagú nyárban talán jön egy hűs szél, ő a remény,
nyugszik a lét, pedig nem követel, csak hozott még egy esélyt.

2011 Augusztus 29.

Arany és réz

Ha barátom szőke szeretőjét kísértem,
mindig éreztem ezer vágy-pillantás hevét.
Mikor valahol megjelent, a táncos
vékony alakja befolyt, érthetetlenség,
mindenki csodálta, holott számomra
nem is volt igazi igazán szépség.
Alakja szűziesen tiszta, és szöszkén
légies cérna-járása fiatalka még.
Bennem lenge öltözéke sem keltett
vágyat, soha-soha előtte felé.
Egyszer testemen végigszaladt,
régi szerelmek gondolat pillantása,
mikor édes gomb melleit éreztem,
ahogy vele lassút táncoltam,
derekunk vesszőként fonódott össze,
szinte eggyé, mint arany és réz.
Ő volt a bolondító, gyilkossá tevő
gazdagra fényezett földi fém,
és én csak a nehéz, hősiesen
hasztalan bátor-eloxálásra ítélt.
A tűz lobogott testében, mint fa
egy régi kúria kormos kandallójában.
Talán túlságosan közel voltam hozzá,
hogy a szívemet is fellobbantsa.
Talán túl sokan kívánták és porig
égett szívem, őrült zavaromban?

Citromos sör

Szisszen a sör mint a beszédhibás kígyó,
és citromos illata idézi a Nápolyi hegyoldalt.
hűs nedűje habzón a torkomat fagyasztja,
gondolataimba nyilall a fiatalkori alkohólia!
Mikor még iparosnál gépeken muzsikáltak ujjaim,
egy átzüllött éjszaka után is, mint motolla.
Mikor a napi fizetésből még berúgott a kocsma.
Ej a fizikai munka, mint kihalt állatfaj,
Kitömve ott állhatna a Nemzeti Múzeumban.

Nyári szárazság

Homályos lencse alakú hold némán szónokol az égen,
villás karjával a diófa csápol előtte amikor nézem.
Sír a nyári est, forró párája csapódik le testemen,
Hevülő nap után a hőmérő is harminc fokon pihen.
Zöld fűszálak siratják elhullott, kiszáradt társaikat,
Hiába vágynak, eső nincs, holnapra ők is kiszáradnak.

2011 Augusztus 27.

Csillag póker

Álmomban a Naprendszerben csillagokkal pókereztem,
a nap volt a jó kibicem, súgott nekem, nem figyeltem.
mágnesvihar tombolt rajta, a tejút felét el is buktam.
Elbűvölt a Vénusz dombja, de a Jupitert jól becsaptam,
A mars fagyos póker arca, nem árulta el mi a terve.
Mégis mindegyik kiesett, a naprendszerből senki nem nyert,
Mert ott voltak a nagy csillagok, tehetősek és gazdagok
Bírják tőkével, a birtokukban milliónyi naprendszerek.
Tejútrendszer csak kis paca, több kell ha nyerni is akarok.
Aztán végül a győztes, egy ismeretlen fekete lyuk lett.

2011 Augusztus 26.

A köd

Elmúlt idő kurta ködje ural,
mely auraként már a részem,
Mindig e furcsa anyag
rabja a kojtoló, füstös létem.

Vándorlás közben, ritkán
körkörös körvonalait nézem,
halványak az élő érzések,
a sajgó sebekből mindig vérzem.

Hiába leszek ember, a könyvelő,
a vasmunkás, él-sportoló,
lennék inkább papír, számok,
vagy szerszám, akkor is ha forró.

Hiába lennék a szülő, igazgató,
a tanár, vagy rossz nebuló,
a gyóntatóm is én leszek,
a templom és benne a stukkó.

A térkép és az utak, házak,
autók, elsuhanó virágok,
a makacs ködben, falvak közé,
új utakat kézzel csinálok.

Hiába lennék utas, a bakter,
kalauz és krampácsoló
indítanám a vonatot, utazom,
közben kezelem, nehéz a váltó.

Hiába leszek a lakó, tervező,
a kőműves, vagy tetőfedő,
lerombolok házakat és építek újat,
ha az kell és eljön az idő.

Hiába játszok anyagot,
puhát, szilárdat, vagy folyékonyt,
én simítom a sarat, síneket,
az arcot, vagy a sík-betont.

Mindig elmém rabja vagyok,
nem látsz. mert a ködbe olvadok.

2011 Augusztus 25.

A lélek kulcsa

Ásított a hajnal, és harmatcsepp könnye végigfolyt a csillag-szeplős sötét arcán.
Cirógat a levegő, és bársony-szellője megborzolta a mély álomban szendergő holdat.
Pirkadatkor, ébrednek a házfalak, a kémények kormos-köhintéssel a nap felé intenek.
Kövér pókok a falak repedéseiben nappali sziesztára készülnek.
Egyenruhát ölt a munka, izgatott szerszámok fecsegnek titkokat.
Csilingel egy kulcs-csomó, melyek közt ott az emberek lelkének kulcsa.

Időveszteség

Az egyik órámban vesztettem hatvan percet,
zokogott a távozó este, engem okolt persze.
csak lógtam az idő függvényén, idétlen
vadul újra számoltam, de minden ismeretlen.
Időveszteségem oka, talán a gondolat alkonya?
Cibálva rángatnám vissza az ismeretlen órát,
De kezemben szétporlik minden szilárd látomás.
Segítene elmém osztódó ereje, nem elég bátor
ő sem látja mi történt, az elveszett, tétlen órámon.
Feneketlen élet örvénylő tavába süllyedt örökre,
tündérek tudják csak mi hozta el hozzám a földre.
Százszor is felkérdem hiányát tagjaimban reszketve,
és mire észbe kaptam, egy újabb napot vesztegettem.

Halál a síneken

Sikít a vonat a jelzőnél, és a sarkán csúszik,
fürge mozdonya, pityeregve lassít,
megtorpanása gondolatnyi,
Balatonszárszó kísérti.
Csúszása kilométernyi,
lába közt egy halott férfi.

Mindent akarni

Csörgedező létem szeretném váltani sebes folyóra,
amelyben a tétlenség is ezer meglepetést hozna.
Ha Katica-bogár lennék is vágynék gólyának,
Szántanám az eget, és megkímélném a békákat.
Száguldásomban csak a boldogság szab gátat,
Kövessen ki szeret, és mutassunk példát a mának.
Az idő fogy és még nem táplálja patakom hegyi forrás,
Talán a következő domb után, gondolom mindig tovább.
Szeresse az élet ki segít engem, akaratom ennyi
Boldog lennék, ha tőlem lenne boldog mindenki.
Égi kék varázslat mutassa utamat, legyen a tükröm,
Földi zöld élet etessen, angyal kezével készüljön.
Ne hagyd szeretteimet soha a fájdalomra építeni,

Gyere hozzám, súgd meg, mitől leszek igazán emberi.
Szólítom titkon azt, kit nem ismerek, de megmondani meri.

Alföldi rögök

Az alföldi rögöket fogadtam barátomul,
és nem mind azt, ki tapossa orvul.
bár a rögök érzik, ez csak a tisztelet,
mégis sírnak, ha jön az esős üzenet.
Mikor hallgatom őket, mind egyre vágy,
vas-szekér tapossa, és nőjön a dús kalász.
eke forgassa, teste alul vágyik fényes napra,
ha újra alulra kerül, testét bogár had lakja
mikor pihen is csak vár a csillogó eke vasra.
de az ember a rög börtönéül az utakat vágja
s jön a gépsereg, és földmérő lesz bírája,
az ítélet életfogytig, mert épül az autópálya.

Gondolat-foglalás

Egy váratlan fényhullám vakítja el pupillám,
mint egy vödör zaj, melyet fülembe öntenek
váratlan, és betegítő agymunkára serkent.
Hervasztó tudatok támadják idegeimet,
de én próbálom kiválasztani a jót és szépet,
ahol, Első napé a helyfoglalás,
aztán Második napé a rombolás.
Harmadnapon is vívjuk a csatákat,
már a holdat sem vonzza a csodálat.
Alapom a Kárpátok, mit őseink is láttak
mint egy kitöltetlen keresztrejtvény-kockázat
Falakat lábszagú gondolatokból állítottam,
mint egy kötelező sorkatonai kopasz-szolgálat
Tetőm a csillagos boltozat, mi bármikor beázhat.
Hova tartsak, hogy találjam igaz, hű gondolat-hazámat.

Szabad Európa

Független figyelem növekvő bizalom terében,
elvesztek játékaim, mint lakástűzben.
Fen hangos rádió szócsöve üvölti be a gangot,
utolsó leheletéig veszi a Petőfi, Kossuth adót.
Szabad-Európán még ifjan nevelkedett fel,
Csövei égve adták tovább akkor a szabad szót,

A vonzás törvénye

Gondolataimat terelem virtuális földemre.
Mintha egeret engednék a kígyóverembe.
Szürkeség a vázlatom, fejemben,
Túl bonyolult? nem hagyom, megteszem.
A "csakazértis" mágiája, és vallásom velem.
Bőszült, lobbanó hatalom vet ellenem,
korbácsa a kapcsolat, vagy ami van zsebben.
De lágyul korom, és nem vág vissza,
Tudom mi a tervem, őszinte és tiszta.
Hiszek benne véghez viszem,
utamon a hegyeket felszedem.
Hű társam a teremtett gondolat,
Mecénásom a buzgó, forró vér-patak.
Mikor a mosoly-patakos siker utolér,
Te csak azt látod, a kígyót megette az egér.

Vasárnapi vihar

Verítékes vasárnap, vágott fű szagú délután.

Egy nagy fekete felhő vészjósló az ég alján.

Szelíd felhőket jobbról kergeti, táplálkozik,

aztán farkas módjára balról kerít, falja mind.

Nem elég neki, a Nap vezérnek üzen hadat,

elbízva magát, a fény arany trónjára fáj a foga.

Eső illatú és puskapor ízű csatájuk színtere!

Nem tétlenkedik a Nap, pusztító az ereje,

harcol, kacagva csapkod  a fényes kardja.

Nem hatol át a fekete felhőn, de fel nem adja,

és meleg széllel tolja, nyomja gerjedezve.

Majd a fekete sereg enged, hull első könnye,

Még bosszúját, mérgét lecsapja védtelen földekre...

A meleg fény, gőggel ragyogva nem tétlenkedhet.

Vidám felhőkbe összegyűjti a vesztes verejtékeit.

Minden jobb lesz, bízhatsz ember, a gonosz elesik.

2011 Augusztus 18.

Költözködés megint

Íves homlokom a hűs szobám sík ablakára tapasztom.
koccanó szemüvegem megállít, ha fejemet elfordítom.
A reggeli fényben titkon kihallgatom a növényeket,
de sokan vannak, nyár van, egy kukkot sem értek.
Hol lehet a kód, ami növésre késztet egy magot,
Hol lehet a megfejtés, mely jobbá teszi a holnapot.
Ujjaimat mint vesszőt az iparos, a csészére fonom,
meleg járja át kezem, mint a torkomat mikor iszom.
Itt az udvar, mit nemrég betöltött a gyermeki ricsaj,
fülelek csak, és képzelem, de nem jön semmi hang.
Költözöm, s viszem e képet, most csomagolom éppen.
Jaj, de az érzést, melyik zsebembe tegyem szépen,
amely visszavarázsol, hol oly csintalan a nyugalom.
Nem, nem adom ezt, örökkön marad csak az enyém.
ez lesz örök talizmánom, és hozzon örök szerencsét.
Egy lesz csak közös bárhol leszek, a vakító kék ég,
Felszippantom a színeket szememmel most rögtön,
és enyém lesz akkor is, ha már nem leszek az Alföldön.

Augusztusi harangok

Az augusztusi harangok hangja mindig a fülembe fagy,
Mint süketnek az illeszték mély fájó nyomot hagy.
Mert apámat szólítja minden nyár végén.
S már jön is látom, igen, Ő az én apám.
Még érzem számban is vidám mosolyának ízét,
Még érzem fülemben a szolid dorgálását.
Kicsi voltam, s míg házunk helyén homokoztam,
Minden délelőtt a Kossuth tér alatt vájtad az alagút falát
Minden délután épült a szülői ház, ügyes, erős kezed nyomán.
Nem, nem hagytalak el, most is látom ráncodat,
hogyan játszottál, és szeretgetted unokádat.
Látom még kisimult arcodat halálos ágyadon,
Már angyalokkal csevegtél, még megborotváltak,
ruhát kaptál, nyakkendőt, s mosollyal fizettél.
Csak egy, egy dolog van mit kell szemedre hányjak,
-Korán elmentél! nem haragszom jobb a szenvedésnél,
Modoroddal, biztos kedvence vagy ott fenn az angyaloknak.

2011 augusztus 17.

Augusztusi harangok (javított)

Az augusztusi harangok hangja 
mindig a lelkemre fagy,
Mint fülben a halló illeszték
mély fájó nyomot hagy.
Mert apámat szólítja
minden nyár végén.
S már jön is látom, igen,
Ő az én apám.
Még érzem számban is
vidám mosolyának ízét,
Még érzem testemmel
a szolid dorgálását.
Kicsi voltam,
s míg házunk helyén homokoztam,
Minden délelőtt a fővárosban
vájta a metró alagút falát
Minden délután épült a szülői ház,
hagyva rajta erős keze nyomát.
Nem, nem hagytalak el,
most is látom ráncodat,
hogyan játszottál,
és szeretgetted unokádat.
Látom még kisimult arcodat
halálos ágyadon,
Már égiekkel csevegtél,
s még megborotváltak,
ruhát kaptál, nyakkendőt,
s mosollyal fizettél.
Csak egy, egy dolog van,
mit kell szemedre hányjak,
de nem haragszom... Korán elmentél!
mégis jobb a szenvedésnél,
Modoroddal, biztos kedvence vagy
ott fenn az angyaloknak.

Éjjeli hívás

Mobilom mint partra vetett hal, rezeg-rezeg majd megcsörren,
vajon ki keres éji órán, híre jó lesz, vagy megijeszt szörnyen?

Az éjjeli hívás réme szorítja el az édes szunnyadást,
A telefon közben fickándozik majd leveti magát,

és mélybe zuhan a végtelen sötét padló felé majd elmerül.
Csengése is darabokra hull, Ki hívott? már meg nem tudom.

Nem ficánkol, és hangja is elúszik szép csendben ki az ajtón.
A rossz hír várhat reggelig, de mégis álmomban utána úszom.

A kerékpár

Csillag robbanásra emlékeztető száz küllő,
Agyában mint megannyi kerengő holdak,
Forgásra teremtett gömbszeletet forgat.
Lánca nem rabságát jelző szimbóluma.
Inkább szabadsága és állandó harca
Taposásra méltó, kilométer zabálók,
Rettenet az erő, mert izomból nyer időt.
Fémtestét, az idő nem. de a rozsda kezdte
és nem nyeli el soha, az út mostoha pora.
Míg erőd tart, gigászi hatalomként ver sarat,
Mint hulló jég nyoma, mely megjárta és vissza.
Ne akard megfejteni, illatának titkát
Mely tavaszi és nyári virág vegyes nyoma.
Tekerj ki a világból, de ne törődj sehova

Arasznyira a boldogságtól

Mindig csak egy arasznyira van a boldogságod,
mint a zöld fűszál, mire magot hozna tarra vágod.
Két dolog van mi utunkba állhat a boldogsághoz,
Egyik a virágzó odaadó szerelem, mely mulandó.
Másik az örökké tartó, keserédes szerelem.
Mindkettő ajzó szeretetre épülő tető nélküli ház,
de míg az egyik nem nem várja meg a záport se,
A másik állja gyorsan pergő évtizedek viharát.
Az én házam romba dőlt, és még álló falain
Megvetette gyökerét a kutyatej és a kikerics.
Magjukat még messzibb tájakra szórva hirdetik,
van gyógyult, őrült igaz s odaadó szerelem igenis.

Neked vagyok így is

Csalódástól már rég messze körön kívül kerültem,
Szívemet markolja birkózó gondolat vas keze,
Gondolataimra hideg zuhanyként zúdul a keserűség
De felülkerekedik, önző gyáva ideg lelésem.
Mint egy rossz lépés a valóságom lépcsőjén,
Bicsaklik kedvem és sosem leszek az emeleten.
Kifordított testem, kiterítve adom ajándékul,
De haszontalan vagyok, medve bőrre cserélnek.
Örökre egy érző, de molylepte trófeád leszek már,
Mely a Szíved félre eső hideg szürke sarkában áll.
Mégis boldog vagyok, mint a jóllakott mecénás,
kitől áron felül vették meg az értéktelen portékát.
Gondolataim irányított vessző-futásként élnek
Benned akarok és tudok reszketni amíg csak élek.

Ha a kerék megáll

Megalkuvás oltárán véremet hiába nem adom,
És nagy ívben kerülöm, nem is pillanatokra
a hiányos rongyosra szabdalt himnusz ízű átkokat.
Csak magában bízhatok, mit vérbőn kitalálok,
sorra veszem, csorba gondokra nem várok.
Legyen tanítóm a mély kút gyöngyöző vize,
mely elhozza a tisztaság ízével a jövőt is ide.
Jöjjön testemre baj, átok, ne fogja meg mától,
Varázslatos vérpatak folyjon szívemig, fusson.
a kerék csak dübögve zajjal telve dobogjon,
Vegye fel terhét adja, lökje, míg bírja a mát.
Rokonaim és orvos se lásson kihűlten soká.
De egyszer a kerék is köhögve meg-megáll,
Majd feladja és nyugton tárolja a vérvörös masszát!
Nem a halál a legrosszabb, nekünk elhozza a békét,
A szeretet kifakad, élőkre rakva a tonnányi terhét!
Mi volt természetes, könnyes kínnal tölti meg a málhát,
és szeretteink hátára teszi, súlyos bánatfoltos zsákját.
Mindig, mindenkinek eljő ez a könnyel teli pillanat,
és tovább adjuk a zsákot, mely egyre csak dagad!

Falnak fordulva

Lelki szememre hályogot növeszt a múlt.
Új vakságot jósolva a jövő reményei felé.
Mint áldozat, fetrengek a jelen pocsolyáiban,
ahol a gondolataim a sár elpárolgó vize,
és agyaga a tudásom repedezett felszíne.
Kitörni vágyó lelkem felszedi magára,
azt a mézszerűen ragadós sós agyagot,
és vályogot köhög a börtönöm falára.
Falnak fordulva, életem ablakát nem lelem.
Ablaktalan jövőmhöz a vésőm az eszmélet,
és nekiállok, kivésem akár körmöm élével.
Mikor kész leszek, rám tekint a valóság,
kinevet, kacag, és hátam mögé mutat.
- Ott is a te kivirult, napfényes világod van!
Elég, ha nem fordítod a fal felé az arcodat!

2011 augusztus 15.

Barátaim

Megalkuvás nélkül tűröm sorsomat tenni,
Semmi nem képes a folyóból kivenni.
Evezek én árral is és szembe ahány,
Lapátom a szülő gondolat víg talány.
Csónakom az őseimtől kapott vérem,
Mely vörösre festi a kavart örvényem.
Nem adhatom fel, parancsra se kérésre,
Célomat magam előtt látom, hogy közelít
Csak néha takarja a hideg tajtékzó habos víz.
Hullámzik életem, és néha belenézhetek,
A nyugodt elem felületén látom képemet.
Máskor hetekig, küzdök az idő árral,
Csapzottan, de mosolygó borostával.
Mikor már éppen vesznék, mert ellen az úr,
Barátaim jönnek erőm lesz megint, és új.


2011. augusztus 14.

Tudatlanság erdeje

Valójában én létezem és testem borzong!
Szöges bakancsos életem nem bánom.
Mért-méretlen utakat jártam, van károm,
Velem van a kedv, a hajlam nagy mester.
Tudatlanság erdejében balgaság fájni,
ott égig érnek a tudományok buja fái,
eltakarva napot, holdat, boldog felhőket.
Nem akarok locsogni, csak kérni keveset.
Sokat nem, csak levegőt, fényt,  kék eget,
és tudásommal felszállni, el a nagy fák felett.
Ne hagyjatok magamra, mind kövessetek.

2011 Augusztus 08.