Kifacsart aggyal megyek, s megyek tovább akár a vadat eltaláló golyó, amely dacol az erővel és húsba-markoló harapásokkal eszi magát beljebb és beljebb a sebzett vad gerincébe. Örök alattomos rögök veszik ki belőlem és rázzák fel testrészeimet, akár a forgó fűrésztárcsa az asztalos kezéről a ujjperceket.
Fröccsen a nyár és habzó nevetését elviszi az évszak szerelmes szele, mint a katonákat a besült ágyú rettenetes ereje. Rozsdás gondolatok, fakult évszakok jönnek-mennek a bolygónk kérge felett, mit mi bőszen ragaszkodón koptatunk és falunk fel élhetetlenre.
Semmire sem való, semmit nem is akaró új kínlódás szül szép magzatot, s cseperedik szörnnyé folytonos ismétlődéssel. Nem én vagyok, nem én kiáltok, nem te leszel az, nem te veszed el és nem csak te veszíted el!
Gyere beljebb, kacskás idegjárataimba, mint a féreg a fába, a földbe, a húsba, a dögbe.
Zabáld az ideges tekintetét a talánynak, szólj ha már elég, mert létedet öröklően idő előtt felégeted.
Karmám, aurám, szagom ne féld, lehet rosszabb is ettől még. Rád-telepszem és szétszedlek, rothadásra ítéllek. Sose felejtlek, mert újra növekedsz, ismétlődsz, mint a történelem és újra, újra, amíg szemem bántja, ki nem szúrja.
Friss fűszagú, TE sosem ítélsz, csak ígérsz és betartod, TE vagy az örök rothadásra ítélt éltető hanyag anyag.
2008
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Munkahely otthon