Kifacsart aggyal megyek, s megyek tovább akár a vadat eltaláló golyó, amely dacol az erővel és húsba-markoló harapásokkal eszi magát beljebb és beljebb a sebzett vad gerincébe. Örök alattomos rögök veszik ki belőlem és rázzák fel testrészeimet, akár a forgó fűrésztárcsa az asztalos kezéről a ujjperceket.
Fröccsen a nyár és habzó nevetését elviszi az évszak szerelmes szele, mint a katonákat a besült ágyú rettenetes ereje. Rozsdás gondolatok, fakult évszakok jönnek-mennek a bolygónk kérge felett, mit mi bőszen ragaszkodón koptatunk és falunk fel élhetetlenre.
Semmire sem való, semmit nem is akaró új kínlódás szül szép magzatot, s cseperedik szörnnyé folytonos ismétlődéssel. Nem én vagyok, nem én kiáltok, nem te leszel az, nem te veszed el és nem csak te veszíted el!
Gyere beljebb, kacskás idegjárataimba, mint a féreg a fába, a földbe, a húsba, a dögbe.
Zabáld az ideges tekintetét a talánynak, szólj ha már elég, mert létedet öröklően idő előtt felégeted.
Karmám, aurám, szagom ne féld, lehet rosszabb is ettől még. Rád-telepszem és szétszedlek, rothadásra ítéllek. Sose felejtlek, mert újra növekedsz, ismétlődsz, mint a történelem és újra, újra, amíg szemem bántja, ki nem szúrja.
Friss fűszagú, TE sosem ítélsz, csak ígérsz és betartod, TE vagy az örök rothadásra ítélt éltető hanyag anyag.
2008
