Az én utam

Pusztában, kínban, mintha kukorica sorok között vezetne utam,
A borotva élű levelek arcomra, kezemre sebet firkantanak.
Nem látok, vagy épp ahova lépek. Bicsakló göröngyök közt,
botorkálok és életem súlya süppedő, alvadó sár lesz a fölös.
Közben gondolatokkal játszom, védem a kard-csapásokat,
Észrevétlenül a fájdalmakat, mint tudást fel-fel halmozom.
Minden seb egy tapasztalat, érzem de nem kínlódom,
Oly sokáig vezet e vezeklő ösvény egyre csak fáradok.
Már nem is fáj, csak álmodom, széles az út és szélen
sárga tulipánok mosolya kísért, már illatukat is félem.
Aztán könnyed csordul, mint csak egy harmatcsepp,
nyelvemmel kihallgatom, nem sós, édesnek érzem!
kendőm fehér kulacsa megtelik, mint csatatéren vérözön,
tovább képzelem, a világ harapott és felszakadt a bőröm,
aztán kardjával szalutált és elhervadt kétségbe estébe.
utam sosem érhet véget, csak keserv-édes életem végére.

2011 Augusztus 31.