A köd

Elmúlt idő kurta ködje ural,
mely auraként már a részem,
Mindig e furcsa anyag
rabja a kojtoló, füstös létem.

Vándorlás közben, ritkán
körkörös körvonalait nézem,
halványak az élő érzések,
a sajgó sebekből mindig vérzem.

Hiába leszek ember, a könyvelő,
a vasmunkás, él-sportoló,
lennék inkább papír, számok,
vagy szerszám, akkor is ha forró.

Hiába lennék a szülő, igazgató,
a tanár, vagy rossz nebuló,
a gyóntatóm is én leszek,
a templom és benne a stukkó.

A térkép és az utak, házak,
autók, elsuhanó virágok,
a makacs ködben, falvak közé,
új utakat kézzel csinálok.

Hiába lennék utas, a bakter,
kalauz és krampácsoló
indítanám a vonatot, utazom,
közben kezelem, nehéz a váltó.

Hiába leszek a lakó, tervező,
a kőműves, vagy tetőfedő,
lerombolok házakat és építek újat,
ha az kell és eljön az idő.

Hiába játszok anyagot,
puhát, szilárdat, vagy folyékonyt,
én simítom a sarat, síneket,
az arcot, vagy a sík-betont.

Mindig elmém rabja vagyok,
nem látsz. mert a ködbe olvadok.

2011 Augusztus 25.