reteszeim némán zárlatosra váltanak,
elhullott könnyeimből varrok patakot,
őszinte az ős-némaságom, nem hallod?
Lépéseim szaggatott lábnyomait viszem,
kezembe göngyölve, s papír az ékszerem.
Zöldre tapostad az utat, de nem találom,
fulladok, fekete tintával inhalálok.
Az illatod vezet kúthoz, arany folyam,
titkod nem adod, s lehet zokogsz rólam,
szemembe hideg vagy, vagy üveg gátol?
ne keress, jégalkohol szünteti butaságod.
Forrongó rögökkel küzdök gólyalábon,
ne siess, olvadok s magam plakettálom,
lábam nyomát egyszer talán, fosszílián
csodálja messziről jött robot indián.
2012 február 18.
Dalszövege:
Arca ránca csontját éri már
Tréfás történelem az öntudat
Dunsztban másznak létrát békák
csak bolond csodálja rútságukat
Gépek nyitnak néma szájat
s te fordulsz ki önmagadból
csalfa szerelmed újra támad
az utca macskája meg dorombol
Én a tüzet szeretem, de te égetsz fel!
A Csalfa Tűkön Táncolunk, csak a por marad
Minden szó csak álca, ami téged fed, és ez a fájdalom úgysem szakadhat
A Csalfa Tűkön Táncol, az elmúlás dalol, de a remény éberebb, mint a hit!
Kiadhatjuk magunk szenvedéllyel
Néma szavak aprója önmagad
sosincs hiba a megvetéssel
csak el lobbanó lelkünk szakad
Nincs több álarc, nincs több rejtekút
sziszegő szó is hangosabban ordít!
Látom a falat, ami közénk épült
ami a régi fényt tőlem eltaszítja
Várom, hogy a méreg majd kitisztuljon
az acélkemény irgalom végre hátra marad
Én a tüzet szeretem, de te égetsz fel!
A Csalfa Tűkön Táncolunk, csak a por marad
Minden szó csak álca, ami téged fed, és ez a fájdalom úgysem szakadhat
A Csalfa Tűkön Táncol, az elmúlás dalol, de a remény éberebb, mint a hit!
Egyszer vége, minden mi kesereg
S felszáll a sas életre edzve
S bár a kétség hamva rám pereg
mégsem vált a remény éberebbre
Most a műmosolyt rólad letépem
de hibákért nem, csak jövő lakol
jó emlékek sem maradnak épen
csak hamvakkal száll el az irgalom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Munkahely otthon