Remény taván talán enged a jég,
aggodalom fagyasztotta be rég,
most rianások sikolya közt élek.
Vajon visszafagynak a repedések?
Itt vagyok, s te túl a kormos ködön,
helyek szűz szelleme üldöz futó földön,
szavaidba kapaszkodva kúszok feléd,
madáreső szakad e világunk felén.
Hasztalan szeletel a kezem szelet,
nem ismeri a nemet és csak nevet,
Pici magányom csak veled termetes,
inkább veled leszek szótlan szerzetes.
Jeleink jönnek, nyűggel nevetgélnek,
Társunk tömeges közöny, szőre szaglik,
mélyhűtött dicséret, tehetség hajlik,
rég koszos kút vize vagyunk e légnek.
2012 január 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Munkahely otthon