Sápadt hajnalon, ülök a gondolataim partján,
ékezeteket dobálok az ötleteim taván.
elheverek, társaim millió-egy gond-bogár.
A fűszálak az ég felé támadásba lendülnek,
majd feladják és tetszhalottként elfeküdnek.
A sötét éj rám telepszik, csaholva bókol,
nem szégyell, és szemembe csillagokat csókol.
A Nap ölében a Hold meztelen lejti táncát,
örök frigyükből utód nincs csak paráznaság.
Minden nap egybe-kelnek, mint ifjú szerelmesek,
évmilliók óta csak jönnek és nappal elmennek.
Sarkcsillag az örök agglegény, mindig integet,
sosem volt párja, egyedül él, figyel és jelez.
Szétfolyik az álom testemben, a szememre fut,
mit ezután látok már a múlt, vagy jövőm talán?
A földdel együtt gurulok a végzet felé némán.
/2011 ősz/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Munkahely otthon