A tömör tapintható sötét égen,
a hold csak egy lyuk az égi zászlón,
fojtó fáradsággal tüzel énem,
megint éjfél éget, ma sincs áldóm.
Elhalt a tegnap és a mába botlom,
nem alszik ő, csalogatja a Napot,
mikorra virrad már van mit alkosson,
és délre bölcs lesz, lefőz hét papot.
Estig még átél pár halált és rémest,
már ezer dologhoz adta a nevét,
mit alkot? talán jövőt, reménységest?
Elhullik a nap, de itt hagyta kezét.
Napok, elmémbe égetik a magányt,
acéltömbként nehezedik rám remény,
farag féregként furdaló élő talányt
hagy rám minden nap, az idő jegén.
Tanulni, gondolkodni születtünk meg,
mind több a tudás, de oly kevés az érv,
csak vágyra vigyázón tűrjük testünket,
de meghalnánk egy igaz szerelemért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Munkahely otthon