Íves homlokom a hűs szobám sík ablakára tapasztom.
koccanó szemüvegem megállít, ha fejemet elfordítom.
A reggeli fényben titkon kihallgatom a növényeket,
de sokan vannak, nyár van, egy kukkot sem értek.
Hol lehet a kód, ami növésre késztet egy magot,
Hol lehet a megfejtés, mely jobbá teszi a holnapot.
Ujjaimat mint vesszőt az iparos, a csészére fonom,
meleg járja át kezem, mint a torkomat mikor iszom.
Itt az udvar, mit nemrég betöltött a gyermeki ricsaj,
fülelek csak, és képzelem, de nem jön semmi hang.
Költözöm, s viszem e képet, most csomagolom éppen.
Jaj, de az érzést, melyik zsebembe tegyem szépen,
amely visszavarázsol, hol oly csintalan a nyugalom.
Nem, nem adom ezt, örökkön marad csak az enyém.
ez lesz örök talizmánom, és hozzon örök szerencsét.
Egy lesz csak közös bárhol leszek, a vakító kék ég,
Felszippantom a színeket szememmel most rögtön,
és enyém lesz akkor is, ha már nem leszek az Alföldön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Munkahely otthon