alakom a parancs, néha hűvös s néha csillogó,
dicső fent lenni csúcsomon, a lélek dicsősége,
s amíg körbeér a szemed, tágulnak a repedések.
Szellemek koptatják útjaimat, öltöztetnek növények,
a tél fehér palástot ad, melyet kigombolok, ha jön a tavasz.
bensőmben a kövek, mind fényt követelve reped,
s helyezkedik, ha mégis kifordul, völgybe veszik.
Fürge forrásnak adok helyet, fiatal még és szemtelen,
nagyra törő, álmában hódít folyót, tavat, tengert.
Délről a nap támad, északról a fagy repeszt,
talál rajtam minden mag helyet, bokrok és fák
hajat, szakállat festenek rám, csak fejem búbja kopasz,
hol boldogan fennsíkomon, báránykáimat oktathatom.
2012 február 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Munkahely otthon