Néha

Néha, ...néha megszólalok arcodon,
és vakít a szíved szemedben.
Néha, ...néha vagyok benned,
...nesztelen.

Diadalordítás

Felhő utcában lakik egy csillag, a tér-tündér,
szerelem ittasan is mindig józan, fejben ledér.
Álmokat szövöget s mint mindig, most is fél,
azt teszi, szeretni, követni, álmodni örökké.

Kicsiny lélek-tündér birokra kel jogaiért,
kanyargós felhő utcában él a csillagáért.
mikor fárad türelmetlen a jó kegyekért,
dombról, sugárútról álmodik, ha aludni tér.

Lelkében egyszer megszakadt egy sírás,
könnye nincs, a remény benne fojtott sikítás.
Dac testvére lett a büszke, s néma pusztítás,
önpusztító zárt idegszálai mára diadalordítás.

2011 December 30.

Arany csupor volt

Arany csupor volt, mely mézet rejtett egykor,
most csordultig bűnös szándékkal telt jelenkor,
szagló fehérneműt sem rejti el a pompa,
zselés hajban is virít a megkövült korpa.

Bűnös nemzedék, ki élt abban a korban,
kapott tudását nemzet ellenében fosztja,
szegény szegényebb, a gazdag meg csupa csorba,
volt már ilyen, s felkerült a lámpaoszlopra.

Bűnös nemzetépítés az erkölcsi ravatal,
út törik fel, mi épült közös munkával,
most csak hazugság-vihart, fejlődés-gyászt, mutat,
Lépj sárba, taposd, újra építsd meg új utad.

2011 December 27.

Te leszel az

Végtelen hazugságtengerben sodor az ár,
a karmaszerű kényelem ára a létünkbe váj,
kitakar a hideg, fagyott vasfoga harap már.
Te leszel az, ki örökkön boldogságra vár.

Végzetünk az igazság-mocsár, labilis láp,
hajszolnak a tervek, s nem bírjuk tovább,
megfojt a nihil-szerű elégedett buta bátorság.
Te leszel az, ki örökkön boldogságra vár.

Visszatér a lélek-javító házaló vén  betyár,
fúr-farag majd dúltan benyújtja a számlát,
morcos, sosem fogadják meg a tanácsát.
Te leszel az, ki örökkön boldogságra vár.

Vágyaid mit álmodtál, korod kicsi hajnalán,
alvadt vér keserű, mit nyelved izzad mára már,
az ígéret égeti pokolszerű lelked lengő kapuját,
hát te leszel az, ki örökkön a boldogságra vár.

2011 December 24.

Karácsony lelke

Most a karácsony rajzol az égre álmot,
felhők közt a régi emlékeket látod,
lélekvakság gyógyító, kedves karácsonyod,

pihent percek peregnek, s kutató szemed
nem találja régen, mit elvesztegetett,
a szeretet szerénységét engedd közelebb.

Lelked most esik láthatatlan szeretetbe,
könnyes a szemed, bele emlékfüst ment,
életed mind megérinti a karácsony kedve.

2011 December 23.

Itt vicsorít január

Most a tél vad, lelkes szelleme csapong,
míg a tavasz mindig mosolyban ragyog,
most arcodra fagy végestelen mosolyod,
itt vicsorít január, és ajtódban ácsorog.

Fagyos lehelet, néma gyász alvó fákon,
várd a tavaszt, itt van hamar meglátod,
vacogók, ujjaik fagyott fitneszt károg,
itt vicsorít január, és ajtódban ácsorog.

Végtelen harcos kalandjárók, útonállók,
törnek lelked házára, láthatók meglátod,
kályha tessékeli ki a hideget szobádból.
itt vicsorít január, és ajtódban ácsorog.

A nyár emléke szívedbe elhozza a meleget,
játéka reménnyel telten tölti ki az életed,
vezetnek, ebbe élsz s mégis megvezetik korod
itt vicsorít január, és az ajtódban ácsorog.

2011 December 23.

Szerelmes szél

Mintha valaki súgna, de csak szél szerelem,
hangjában a dallam nem vigad, sír jegesen,
választott kedvese, egy ritka-szép repülő toll,
játszik csak a széllel, mert ő jött büszke farkból.

De veréb elcseni, őrizve odúja melegét,
teszi azt fészkébe, a hideg cúg neki ellenség.
Már nem repül, nem kacér, veszett tollas büszkesége,
csak a szél mérges, borzolja tollát minden verébnek.

2011 December 23.

Mélyhűtött szerelem

Hosszú napok, fagyos lépések, akadozók
részeg passzírozott hűvös hangulatok,
magányodban tespedő tömeges tolakodók,
uralkodók és nem vigyázott fondorlatok.

Egy zöld levél a tél közepén, elhagyatott,
pocsolyába önző öngyilkosként belefagyott,
vagy a kemény jég szerelmesen belé-karolt?
álmukat nem tudhatom meg, és nem tudhatod.

Mélyhűtött szerelem, a tél rájuk vigyáz,
én vagyok csak ki tolakszik, tartom a gyertyát.
Majd ennek melege, oka a végzetes válás,
a vízből felhő lesz, s levélé a rothadás.

2011 december 22.

Lobogó remény

Lelkünk kastélyának dísztermében a remény,
sírva vigad, részegen bánat-űzőn félre beszél,
reményteli a nótája is mit prímás kísér.

Vigadjon mind aki még reményt nem vesztett,
munkája híján, van a család, a szeretet,
jön dér a gondokra, de csak tolja a szekeret.

Szív csuklik, nem beszél, árvákra kacsint,
törvény csap le csonka családra megint,
Öngyilkosok mennyországa minket megtapint.

Hej kocsis fogjon be száz lovat vasszekérre,
lobogó remény induljon neki a szegénységnek,
ezernyi lélek, s szüleink halála lesz fizetsége.

2011 December 21.

A szerelem jó

A lágy bársonyos vonalak étek a szemnek,
szőrtüsző mezőben tévelygő csiklandó kezek,
aljzó gondolatok, mikor mindkettő vezet.

Szerelem oltárának adunk izzadó imát,
üregekre járó pózok közt nyílik a világ,
ezek vagyunk, s enélkül nem nyílna új virág.

2011 December 21

Kódokra bontva

Mi volt előbb a test vagy a gondolat?
Kellett valaki fejtse a kódokat.
Miből lettünk, és lett az emberiség?
DNS volt előbb aztán a vér, testvériség.

Most kódokkal rakosgatunk kódokat,
agyunk jár, ahogy belénk van kódolva,
hallgatva kicsavart gondolatokat,
ámulunk azon, ki másképp gondolja.

A lelkünk kódja biccentve bólogat,
ha nagyobbat biccent akkor jár a bűn,
s gonoszokra gondolhatunk keserűn.

A szívünknek kódja ritmusra dobban,
dolgoztatja izmunkat mint hegedűn
a prímást, kit kérnek játssza ezt sűrűn.

2011 December 19.

A szél magam vagyok

A szél magam vagyok,
ki a gond-felhőid közt kavarog,
erőmmel a felhőknek támaszkodom,
és a napot is ragyogóbbá varázsolom.
tekergek, járok táncot, ha akarok
A szél magam vagyok,
lábam földet ér, dobbantok a kétkedőknek,
felszállok aztán és habosra verem a felhőket.
vércsék úsznak hátamon, mielőtt lecsapnak,
a mezőn futkosó gondtalan kicsi prédákra.
A szél magam vagyok,
belefújok a fába, bokorba, fenyőbe, virágba,
Az őszt fújom egy télen át a tavaszi világba,
nem a nap az úr, mert neked én nyitom azt.
Meleg leheletemmel simíthatom édes arcodat.
A szél magam vagyok,
kereslek, és néha mégsem talállak,
s ha megvagy beléd fújom boldogságomat.
a hátamon viszem minden gondodat,
majd elhagyom valahol a kertek alatt.

2011 December 18.

A szeretet

Testünk kazánja a mindig lobogó lelkünk,
néha dübörög, de van hogy csak csuklik,
a szeretet lángja ez, mit magunk hevítünk
s ha elfogy a szeretet, a szívünk haldoklik.

2011 December 18.

Ébredezik már

Ébredezik már a szeretet sziluettje,
majd széles arccal bevonul a szívekbe,
küzdő karján izom villan a segítő,
puha bőr ruhában lejt táncot, derítőt.

Szívek szakasza, lelkek százada vonul,
a szeretet útjain, sosem komorul,
választása egykén is csak szívszorító,
szókra edzett, tudásra élezett villantó.

Beszéljen a szem, benne piciny pupilla,
a lelkekre húzott pompázatos ruha,
Ne legyél szomorú, már elment a bánat,
az emlékek egekbe visznek utánad.
2011 December 17.

Karácsony esti cudar szél

Míg dühösen csapkod a karácsony esti cudar szél,
a fenyő ágak zöldes árnyékában a szeretet él,
gyermeki mámor mint édes puding, önti teli a szobát,
ahol Jézusnak emelt a család, csillogó karácsonyfát.

Odakint a zord gonosz tapossa, fagyosra a párkányt,
támad ajtót ablakot, megtörné a lakók boldogságát.
Karácsony este ne nyiss ajtót neki, a gonosz csak ármány,
Járjon szeretet, olvadjon harag, ne legyen szívünk márvány.

2011 December 17.

Karácsonyi fenyő

Ezüst fenyő álmában várt e csodás napra,
amíg tápláléka, társa volt a hegy oldala,
lágy terülő tüskéjéből nem lüktet harag,
gyökerei magától engedik el a hegyi sarat,
mikor hegyből kiszakítja az emberi akarat.

Ezért a napért született hegyen, vidéken,
magját madár ejtette el, s maradt éhen,
Csírájában már álmodott egy nagy napról,
mit csak kevés lomb-társa ért meg egykor,
ha megérték, végén mind a tűzön pattogott.

Eleven élete mozgalmas lesz, nincs most vége,
élő kőben lesz ő a csillogó szemek éke,
tömör tenyér karcsú ágain, a csengő inog,
díszes csúcs is felkerül, mint korona, napjára,
ég a sok gyerekszem és hangosan csillog.

Ezért a napért született vidéken, hegyen
magját madár ejtette és maradt éhen,
Csírájában már álmodott egy nagy napról,
mit csak kevés társa ért meg egykoron,
ha meg is érték, mind a tűzön pattogott.

2011 December 16.

Megrázom magam

Szellemem felhőkarcolója égre írja vágyait,
míg a földanya alattam meséli rengő kínjait,
felettem kilengő életem tereli a hitem felhőit.

Rázkódom, könnyeim cserepei alá hullanak,
és gyilkos szilánk magokat vetnek alattam,
de kelnek belőle a hit, és remény fái halkan.

Megrázom magam és mint az erős pollenek,
úgy száll a kedvem, megfertőzve környezetem,
s aztán bibére száll, és fogan egy jókedvet.

2011 December 13.

A kandalló

A kandalló fodros fénye a lelkemet,
fázósan bús emlékekre emlékeztet.
az otthon, saját boldog otthon emléke.

Az üveg mögötti tűz melege nekem
most is boldog, békés biztonságot jelent,
az otthon melegét, mely mára elveszett.

Az elpusztult otthon romjai alatt látok
egy széthulló családot, gyermeki bánatot,
ország romjai közt, tehetetlen szándékot.

2011 December 4.

December

Tonnányi tél-kő vállamon, újra december,
súlya a hideglelésnek egy évben egyszer,
fogaim játsszák Ravell Bolerót, koccanón,
csókod hiánya kedvesem, reszket ajkamon.

Egy koncert, vidám vacogás a napi séta,
jégcsap a dobverő, dob a kerek pocsolya,
színpad a tetők, és felhők a vetítő vászon,
neked a fák ágaival árnyjátékot játszom.
2011 December 3.

Lélektárogató

Érzem, az lelkem egy nagy dohos szekrény,
rongyos ruhák a gondolat és vasalt a remény,
vállfán lóg a múltam, és moly rágta az emlék,
reccsenve szól minden fájdalom, buta ballépés.

2011 December 3.

Tonett szék

Egy tonett székre ült le a bánat,
nem hívtad, hellyel nem kínáltad.
Nyakát behúzza, púpos a háta,
a semmibe néz, szürke a lába.

Szomorú szemével átnéz rajtad,
nyitod szád, nem jön hang ki rajta,
magad kérdezed, - Meddig maradna?
s eltűnik, mikor mosoly elzavarja.



2011 December 2.

Őszi bimbók

Vajúdó őszi bimbók között születtem,
már a méhben kipattant mákszemnyi létem,
anyatej cseppje nyitotta ki két szemem.
fájdalomból erőt, fényből mosolyt nyertem.

A bimbókból bolygónyi szirmok nőttek,
emberként csak csodának láthatom őket,
szirmuk napsugár, virágpor a havazás,
lelkembe szívom mindnek illő illatát.

Most mikor újra vajúdnak a bimbók,
már kötőféket vesztett paripa vagyok,
elvesztettem, keresem mindnek illatát,
már tudom, bimbók hozzák el újra a csodát.

2011 December 1.

Csillag, Hold, Föld, végzet

Mint hulló Csillag, csíkokat vág a húsba
és a végtelen, vakarhatatlan valónkba,
nem is serken, az idő-szél vérét nem adja.

Mint heves Hold lüktetőn pördülő vállán,
keringnek vajúdó gondjaink, mind árván,
s idegszálaink megnyílnak, titkolt pályán.

Mint fuldokló Föld, füstösen fájón s függően.
Szmog-itta köntösét mosatja a felhőkkel.
Fullad a fergeteg, és kimúlik levegőtlen.

2011 December 1.