Homokszem vagyok szemedben

Talán csak egy csibész homokszem vagyok,
mely sivatagtól távol, szél visz, csavarog.
Szerencsétlenül a bánat tenger felett,
a véletlennel hozzád érkeztem meg.

Kristályommal lecsiszoltam bánatod,
arcodra csentem csillámos boldogságot,
Tested adtad, törött testem oltalmazva,
lelkeddel telt meg lelkem kérges tokja.

Te ápoltál, bekötöztél, ha összetörtem,
szerelmeddel itattál, ha kiszáradtam,
lelkedből nyugtattál, ha begurultam,
simogatón becéztél, ha azt akartam.

Elhagyva is örökre maradsz hű társam.
csak egy csalfa csibész homokszem vagyok,
akkor lehetsz lelkedben s bennem boldog,
ha szemedbe fúj a szél, és könnyed csorog.

2011 szeptember 29.

Ki teremtette?

Gondolatokból áll össze az ember,
amit látsz csak az, ahogy lát az elme.
Gondolatból áll össze a természetünk,
csak a gondolataink játszanak velünk.
Vágyó gondolattal építjük a győzelmet,
ki rosszra, vagy halálra gondol el is veszhet.
Milyen gondolatokat vajúdik még elménk?
olyan hitet gondolunk ami mindig megért.
és mi teremtettük gondolattal az Istent, a hitért.
De ki teremtette a gondolatot az istenért?

2011 szeptember 28.

Az összetört korsó

A tudás olyan mint összetört korsó,
mely mindenfelé megtalálható.
Szerencsés az ki ezt összerakja
és a halál előtt egyben láthatja.

Fiatalon épp a talpát raktam össze,
korommal már formálódott a teste.
ünnep lesz látni, ezt a karcsú testet,
öröm összerakni az összes ívet.

De nagyon vigyáznom kell rá ezután
mert törékeny ez az összeállt tudás,
bármikor jöhet téves információ,
és összeroskadhat ez a kecses korsó.

2011 szeptember 28.

Szemembe szökik a fény

Szemembe szökik a fény,
lelkemből szökik a remény,
talán csak egy szakadt pléd vagyok,
mely árván lóg egy kitört ablakon.
Már nem használnak, pedig vagyok.
A tudásom kicsordul kezemből, számból
néha csodálnak, olykor szárnyalok.
alkonyban is, már csak némán kiáltok.
Szemembe szökik a fény,
vaskézzel markolom a reményt.

2011 szeptember 27.

Én csak csodálom őt

Az égboltra festett, nagy haragos színű képet,
egy művész, vagy kontár talán, láthatatlan kézzel.
a kép mozog, mint egy öreg forgó-színpadon,
beúszik fejünk fölé és villámmal, dörögve dadog.
- Én csak csodálom őt, ernyő a kezemben sétabot.
Aztán beáll a sötét is, mert már eltakarja a napot.
fokozva minden élő-lélek bátorság rombolását,
jéglabdával célozza a házat, tavat, lombot, tanyát
ő az úr e térben, kevélyen, az ég és föld között,
- Én csak csodálom őt, ernyőt tartva a fejem fölött.
Gúny-kacajjal bombáz mindent mit ér lent a földön.
megszórja a fákat fenyőt, akácot, és mogyoró bokrot,
csattog a cserépen, palán, bezúzza a redőnyt, ablakot
nem kíméli az ólat, a tyúkudvart, menekülnek az állatok,
- Én csak csodálom őt, e szelíd erőt, már mindent megtépázott.
állok, az ernyő kezemben a térben, és nyugodt maradok.
Én csak csodálom őt, és várom sorsom, vajon mit kapok.

2011. szeptember 26.

Elhagyom a csendet

Elhagyom a csendet, szelek hangját többé nem értem,
fák, virágok már nem beszélnek, nem zsongnak nekem.
Elhagyom a csendet és a zaj lesz a megélhetésem,
a zajban kell megtalálnom, a varázslatos reményem.

Mint nyers vasat a szén, erősítenek az emlékek,
lelkemnek izzása olvassza meg ezt az élő-fémet.
Elhagyom örökre a csendet, de követője leszek,
és ordítom világba -MARADNÉK, ha ezt súgná lelked.

2011. szeptember 25.

Remény mag

Hangulatom torkát elmetszette egy éles penge,
agyamban borzak ontják bűzös bajukat.
Én legyek a megoldás a világ minden bajára!
közben süllyedjek a tennivalók mocsarába!
Kőbe véssem a baráti mutyizós segítséget?
Amit kapok bólogatás és a csalfa ígéret,
gránitszívekbe ütközöm ha száz helyen vérzek.
vállam veregetik, ha más sikerét intéztem.
Szemembe se néz, kik nekem segíthetnének,
mondvacsinált tetteket sem kapok ha kérek.
Fuldoklom, és én toljam a gond-csónakot?
Virágok közt élve boldognak kell lennem,
még ha én csak trágya vagyok a kertben,
igenis, tápláló trágya szeretnék maradni,
nem követelni, elvenni, csak adni-adni.
De mikor kiszáradok és halálomon vagyok,
e virágok adjanak KÉREM, remény magot.

2011. szeptember 24.

Emlék-kép

Belénk rögződik a természet unalmas állandója

míg a gyümölcs képe az örökös megújulás klónja,

addig a gyökér szabad formák örök vándora.

Talán csak mi látjuk benne ugyanazt örökkön,

mert az emlék-képünk is korcsosul e földön.

Ne hagyd összedőlni világod

Ne hagyd összedőlni világod tüzes egyszerűségét,
varázslatra ne várj, az ecseted is elkopik még
mikorra megelevenedhet a romlandó dicsőség.
húzz egy egyenest a ferde gondolatok közt,

meglátod e szabály ismét megnyitja a világod.
Küldetésed ne legyen csendes őrült árulása,
állj ki és szavald el a növények növekedését,
hangosabban, ordítva követeld tőlük az oxigént!

Szólj hát rám mit beszélek, nemsokára itt a tél,
Szavalásod most csak egy halotthoz szóló beszéd!
csak gyakorolj hát a víg tavasznak, a tél fagyaszt
mint egy húron beszélő kristályos íztelen malaszt.

addig szomjazol a füvek zsibongó növekedésére,
bizton kedvet kapnak hamarosan, a tél végére.
Ne hagyd összedőlni világod kerengő hevességét.
csak varázsold elő élő-zenélő hangoddal a békét.

2011. szeptember 22.

Kopogtat a szeretet

Mindenkitől más-más gondolatokat kaptam,
egyikétől miérteket, másokétól a hogyant.
Agysejtjeim serkennek visszavert vak szavakra,
választanom kell és látni, ha hamis és szűk az óra,
amíg vígan bukfencezik, nevettet az álmaink bohóca,
háttér börtön-színe, ne ülj fel minden hinta-lóra.
Derülj jobb létre, remélj hangos virradóra.
Keress aranyat, ezüstöt, lehet sárban leled meg
tisztogass, ápolj, és ránts le hagyomány leplet,
szíveddel kovácsolj jó-kedv kardot, vasakat,
Ne szégyellj nemestelen bizarr szolgálatokat.
Ha üveggolyóként csúzliba tesznek, repkedsz
ezt akartad vagy sem, iránytalan lesz lelked.
Táncoljon a fájdalom arcodon, ne titkold sosem,
Ettől leszel erős, nem ha bírod rezzenéstelen.
A műved sosem lesz kész, csak egy fejezet,
csak a műszak vége, ha a kalapácsod leteszed.
Kopogtat a szeretet, szívednek tűz-piros falán,
tárd ki szíved előtte, és engedd be az ajtaján.

2011. szeptember 22.

Nyár-búcsúztató

Őszi tarka-színű falevélbe csomagolva távozik a nyár,
a csomagban ott van minden emlék, vigasság és barát.
Feladója a morcos ősz, a mit sem tudó,
Címzett a vidám tavasz, virág-postafiók.
Október-postás felveszi a küldeményt,
November-hivatal nyomja rá a bélyegét
decemberben Karácsonyon keresztül,
januárban a szállítóknál kissé meghűl,
februárban polcon várja gazdáját,
márciusban érdeklődünk, -Hol van már?
májusban hát megkapjuk végre,
mert nem szívesen emlékszünk a télre,
De az elmúlt nyár sok-sok melegsége,
mosolyt csempész lelkünkbe, és szánk szélére.
Nagyszerű víg nyár vár ránk, ha jó az emléke.


2011. szeptember 22.

Lebegésben

Földet, házat, hazát, hitet, otthont vesztettem.
Mély kékségben eszméltem messze a fák felett,
a levegőben lebegve az idegszálaim feszülten,
magam sem tudom, zuhanok vagy emelkedem?
mint egy nagy folyékony oxigén medencében,
csak evickélek elesetten, az üres semmiségben.
A föld taszít nem fogad, helyem csak az égben,
mint testen kívüli lélek a halál utáni létben.

2011. szeptember 22.

Lomtalanítás

Álmaink csak felkavart por egy régi padláson,
résen szűrődő fényben jár magányos táncot.
A sötétben nem látható, csak csendben elül.
Ha nincs mi felkavarja, takaróként egyesül.
Puha pecsétje ez a rég-múlt emlékeinek.
Egyszer rés támad a tetőn, a fény szemeinek,
befúj a szél, eső rajzol a paplan pecsétre.
Beköltöznek a madarak, morcosak, merészek.
Padláson alvó tárgyak gazdája lesz az természet.
Ma már csak kacat, mi volt őseinknek az élet,
most lomtalanításkor, utcát uraló lerakat.
Egyetlen marad, az álmod és pár lopott gondolat.
A tárgyak elvesznek, de míg élünk az álom marad.

2011.szeptember 21.

Vászon

Vászonba font életem egy szála szakadhat meg,
nem tudom félkész vagyok-e vagy bomlok éppen.
házi áldásnak álmodtam magam az anyagon,
melyre imádattal néz egy boldog család a falon

Mikor megszülettem precízen orsóra tekerten,
csillogtam én a fonal, büszkén és fényesen.
elképzeltem jövőmet, lobogón és címerben,
női ruhán a dísz, vagy fehérneműn szexisen,
vagy aranyat tartó büszke szalagban az olimpián,
függönyben a csillogás, boldog család ablakán.
de csak vártam egy raktár poros, sötét polcán.
mellőlem vitték el a divat legjobb színeit,
néha kiválasztottak, de visszatettek megint.
Mikor végre jöttek, elvittek és gépbe fűztek,
csodás anyag került ki belőlem, feltekertek,
majd hosszú időre megint polcra tettek.
jött a szabó rajzolt, tervezett és vágott,
az anyagból én lettem a felesleg éppenséggel.
Egy öreg mester megtalált és kiválasztott,
tisztogatott, vasalgatott, becézve font kezével,
és rongyszőnyeg lettem, egy haldokló ágya végében.

2011. szeptember 20.

Régi kert

Régi kertedben, virágos kerted közepében
Egy szál virág a remény virága nyílt neked régen,
hozzánőtt lelked, szirmait, levelét becézted.
szépnek láttad, -neked nyílik majd, úgy érezted.
nem ízlelted nektárját, vakon bíztál a méhekben
de jött az ősz és kicsi virágodat betakarta
az ármány sárguló levele, és lelkedben kétség akadt,
mert a bimbója alatt a szirmait többé nem láthattad.
Emlékszel még a helyekre is, ahol csodáltad,
kertészkedtél, óvtad és gyomlálni próbáltad.
vadóc szépségében, csak a jövődet nem láttad.
Elhagytad a kertet, és más kertek után néztél,
dühösen, elszántan szirmokat csipkéztél, téptél,
igaz érzések kertjében, szűzies virágokat kértél
más virágját elloptad, de szépséget soha nem mértél,
Régi kertedbe gondolatban, mindig vissza-visszatértél,
Ha megpillantottad, csodáltad egyben és féltél.
Idővel öreg kertész lettél, virágaid szebbnél-szebbek lettek,
Mégis, amely soha nem nyílt neked azt kerested, azt az egyet.

Szivárvány

Mintha a háborút jártuk volna meg,
és az álmaink voltak a fegyverek.
rothadó kritikák fekszenek előtted,
verslábra lépsz, már fel sem éled.
Az ellenségünk a bánat és a méreg
nem győzhet, ha azt hiszi hát téved.
Csatamezőnk a végtelen természet,
Szinek közt rejtőzik a sumák enyészet.
A sötétkék égben a harag vert fészket.
Fekete tó a halál, a fojtó, kacag az egészen,
vörös nap a paráznaság, mely csábít régen,
Fehér hó a vénség és egyben az újszülöttek színe.
bíbor felhőben úszik a szerelmesek szíve,
de még a vörös-rózsa is a plátói érzelem stigmája.
fényesen csillog az ember boldogsága!
Sárguló levél az irigység hirdető-táblája,
ibolya-kék virág a komorság hideg álcája.
a zöld erdők a szabadság hithű áldása.
Mind együtt az egyensúly és béke szivárványa,
E szivárvány takaró melegít fel, hirdeti harsányan,
Ne hidd el, hogy csak egy szín van a világban!

XXI. századi napszámos

Hiába áll az óra az idő továbbáll, valóság
tört szelleme visz göröngyös utakra, uraság
arcára kevélyen kiül a bankszámla, keserű
napszámos tömi zsebét óráról-órára, időszerű
a kenyér is mely testnek kell és a reggeli
egy szelet kenyér és rajta semmi.
A napszámos arcára kiül a sorstalan léte, kezét
szerszám edzette acélos kérgesre, bőrét
a nap boxolta sötétre, de nem fényesre, lőrét
iszik este, mi edzi agyát is a kevés fizetésre.
hiába osztja nem jut kolbászra, és fűtésre.
Hol élünk mi? -hajtja álomra sajgó feje, e század
mit hoz a népre, nem ezer, de kétezer-tizenegybe.

Sosem hal meg a gondolat

Akarat, akarat, akarat a hegyek közt maradt,
mint kopott tetováláson, ködös lankák, havas csúcsok.
ott leledzik, hol erednek a folyókat tápláló hűs patakok.
a víz a tengerig meg sem áll, de az akarat marad.
talán a víz továbbáll, de sosem hal meg a gondolat!

A csúcsokat mintha a köd húzná fel magasabbra,
éltető eső nélkül is az élénkzöld gyepet táplálja
ott hol a havas táj is az akaratot fogja,
ott született az évszázad harcos gondolat-atyja.
talán újabb forrás születik, de sosem hal meg a gondolat!

De a köd mint fehér gyászlepel, az örök érvényű erdőkkel,
gyászol csendben egy akarattal szült jogos gondolatot,
tán sosem lesz szabad a hegyek közé zárt gondolatod?
az élet kitart, el is fogy talán, tudom újabb csíra fakad időkkel
Talán megszületett a legújabb terv, de sosem hal meg Wass Albert!

Akkor is, ha nem akarod

Nem a földön járok, hisz a lábam saru töri,
a gondolataim csak szállnak, tudatomon kívül is.
Visszagondolva a múltra, az is mélyen megszelídült
Míg én sétálok feléd a gondolatok csak helyben járnak,
ügyet sem vetnek a találkára, a nagy csodára.
Minden keserv elpárolgott, már színtelen a bánat,
mert egykor nagy karéjt vágott a szívemből.
kenyeremet a bánat ette, réges-régen a javából.
Most az őszi nap égeti agyaggá a pillanatot,
mi törékeny, szoborszerű lesz és maradandó.
Megbecsült helyen, mint kincset tárolom,
lelkembe zárom örökre, ahol megtalálhatom.
Az álmaim kamasz kora véget ért, felavattatott
akkor is, ha nem akarom.
Akkor is, ha nem akarod.

/2011.09.14-13.38/

Hajnali kép

Sápadt hajnalon, ülök a gondolataim partján,
ékezeteket dobálok az ötleteim taván.
elheverek, társaim millió-egy gond-bogár.
A fűszálak az ég felé támadásba lendülnek,
majd feladják és tetszhalottként elfeküdnek.
A sötét éj rám telepszik, csaholva bókol,
nem szégyell, és szemembe csillagokat csókol.
A Nap ölében a Hold meztelen lejti táncát,
örök frigyükből utód nincs csak paráznaság.
Minden nap egybe-kelnek, mint ifjú szerelmesek,
évmilliók óta csak jönnek és nappal elmennek.
Sarkcsillag az örök agglegény, mindig integet,
sosem volt párja, egyedül él, figyel és jelez.
Szétfolyik az álom testemben, a szememre fut,
mit ezután látok már a múlt, vagy jövőm talán?
A földdel együtt gurulok a végzet felé némán.

/2011 ősz/

Világ tükrét kerestem

Csak a világ tükrét kerestem,
és megtaláltam szemeiben
mint gigászi üvegformázó-gyár,
csak az álmaimat kerestem,
e tükröt óvatosan kezembe tetted,
forró volt, hát elejtettem.
nem sírok, nem kesergek,
haragszom magamra, összetörtelek.
Mint fanatikus hegymászó,
ki kezét lábát adja a csúcsokért,
nem voltam képes burjánzó magamat
adni a reménytelen sikerért.
Csak te lehetsz hibás hisz
magamat hibáztattam folyton,
Gyűlik kedvem, morcos ráncokra
építettem álmom, tanulj feledni,
járj újra még ha összetörten is.
Csak a világom tükrét kerestem,
felfedeztem, elvesztettem.
Két madár repül egymást keresve,
mindent túlélve a bús találkozásuk,
mindkettő a földet megkerülve,
vajon melyiket nem siratja az egyik,
és a másik miatt már senki se.

Főpróba

Óvatos zajjal suhannak el az őszi napok,
mint a párjának verdeső gerle tollak.
Lehetnél akár egy mocsári kunyhó,
melyben szúnyogok hadát táplálja véred.
Lehetnél te elfeledett rom Kártágó mellett.
melyet só ette, és tette lakhatatlanná végleg.
Lehetsz te akár a sár vagy homok,
melyből egykor ember lakját építette,
térdre rogynak előbb utóbb a keserben,
mert már nem bírják a sok titkot tartani.
A gond eszi az anyagot, és teszi lakod vissza
ahonnan jött, elfekszik, megpihen s táplál gyomot.
Lehet az palota, ikertorony, státusza népnek
egy a sorsa a beépített sok-sok ásványnak, fémnek.
mind csak vetíti előre a földnek sorsát sorba,
tudd jól ez mind, csak a bemutató előtti főpróba.

Szerelmek bús vihara

Épül a lelkünk, mint egy új lakóház,
a tisztességünk az alap, a stabilitás
a gondolat szabadsága a tégla,
barátságok a kötő anyaga
bátorságunk a burkolata,
merészségünk a gerenda
hitünk véd a beázástól
családunk a fájdalomtól.
Mindezt könnyedén lerombolja,
a fájdalmas szerelmek bús vihara.
a könny eső csak esik, és elmossa
soha nem áll ugyanaz a fal, tető vissza.
De a béklyóból egyszer szabadulva
marad lelkünk, tisztességünk tiszta
gondolatunk szárnyal megint,
barátaink lesznek újra,
és felépül újra a lelkünk, házunk,
de erre már sokkal jobban vigyázunk.

Nem akarok fájni

Nem akarok fájni senkinek, te se akarj nekem.
Valaki szóljon, ha már gondolatban sem létezem.

Bőr alá veszem bajaimat, szenvedéseimet.
ha már a ruha sem takarja el keserveimet.

Kibújtam már rég a csontjaim kötöttségéből,
gyurma-szerű anyag jön az agyam helyéről.

Áttetsző lelkemet a gond tüze kormozza be,
fekete kézzel maszatolva élek a végtelenbe.

Görbe karakter-szerű minősítés, végrendelet,
Cseréld a betűket, és az egyed ismeretlen lesz.

Kérlek hagyjatok, Nem akarok fájni senkinek!

 2011 Szeptember 11.

Elmúlt csodák

Még nem fáj az őszi dér csípős kedve,
még nem vakít az ősz sárgás-barna levele.
Itt vagyok mint haldokló nyári igézeted,
Nem szakad a meleg, a reggeli napsütésben.
Vége a nyár s vele vége mit végeztünk,
és vége mit végzett kínnal természetünk.
Csodára vártunk, mint írástudatlan hívő,
múltak a ragyogó napok és a csoda eljött
mi pedig elmentünk mellette megint.
Már nem fáj a múltunk csípős lehelete,
már nem vakít az elmúlt hibáink kedve.

A vidámság madara

Röptében kaphatod el a vidámság madarát,
csak a zajos lélegzeted hagyja rajtad nyomát.
vigyázz tollaira, ne is törd a fényes szárnyát,
ha nem kell ereszd el, hagy repüljön tovább,
ne zárd be sötét kalitkába, ne verd rabságba!
Hisz nem fér kalitkádba tengernyi léte, bája
mert elhullik tolla, átvált szomorú halotti fényre.
csak a gyász, szomorúság lesz vele vendége
nevess, kacagj, akkor sosem hagy el téged.

Időtlen Segítség

Sütkérezik az időtlen segítség a hála fényében,
Nem gondol rá, csak teszi dolgát szépen.
kicseréli a vidámság égőjét, mi kiégett,
frizurát varázsol a kacagás kócos hajából.
Nem perel a bűnnel, ha kéri a segítséget.
Örökkön éltet, nem vár köszönetet.
De vigyázz, ha sok a dolga néha késhet.
Ne várd, ne kérd, csak segíts ha tudsz,
és hogy felismerd, csak nézz a tükörbe

Ha bűnös vagy

A korunk arcunkra gravírozza a gondjainkat,
Szeplőnként érik be minden kósza gondolat.
Szőrös vagy a lelkedig és szúr a báj,
Sosem hagyhatod el ami elmúlt már.
Csak te vagy minden kínnak felelőse,
csak te fojthatod meg mi hat lelkedre.
Jöjjön el és adjon jót, mint lábas foltozód,
kopott lelkeden a suszter legyen talpalód.
A szíved ékszerésze méri a karátodat.
Mindig többet ér, mint amennyit gondolhatsz.
Aztán jön a sors és csapásai a bőrödbe hasítanak.
Vakít a nincstelen szeretet, de ha bűnös vagy,
Akkor is szeretnek, örökkön, állítólag.

Ki szeret téged

Kés hegynyi boldogság taszítja le trónjáról,
a tonnányi hájas tohonya nyomorúságot.
Majd jóság-port hint a kóborló szerelemre,
egy törpe növésű vidámság kérges tenyere.
Géniusz az, bár a látszat korhadó gondolat,
mely valósággá változtat hitetlen álmokat.
Már a remény csilláma is csak vezekel,
és eltűnik a gondok tavában, de nem örökre,
mert ázottan is csillogva súgja a szemedbe:
-Te vagy a boldogság, a reménység az életbe!
Örvénylő szeretet kapja el a szívedet és lehúzza,
mint cérna szálat a lefolyó fényes foghíjas lukja.
De a sötétség is, csak álca, a lecsukott szemed,
nem is az élet emésztőjébe érkeztél most bele,
csak nyisd fel lelked, megláthatod ki az, aki szeret.

2011 Szeptember 5.

Örökre csendben

Egyszer gondoltam, nem hittem, mégis bosszút forraltam.
Nem szerettél, elhagytál, lelkem eladtam, kifosztottad.
más ölében kerestem vigaszt, ott is téged kutattalak,
nem volt visszaút, gondoltam, de te öt perc előnyt adtál,
bedobtad magad, csak nem szerelmed, a tested de túl korán,
de túl későn, és minden hiába, mégis akkor és helyes és kár.
megmártóztam a pokol könnyekkel teli üstjében,
eladtam szívemet az angyaloknak csak érted,
össze-koldultam a szerelmet, csak neked legyen,
visszavettem a szavamat, tudom nem jól tettem
nem ismertél meg régen nem akartál engem,
nem ismerhetsz meg soha, soha nem leszek a tied.
de ne akarj jót, ha már nem akartál jót régen,
de ne adj tanácsot mi is a jó, ha sosem tudtad ezt.
elvetted az életem majd a testem, felforgattad mindenem
érted dobtam el mindenkit, csak érted hallgatok,
csak érted vagyok most már örökre-örökre csendben.
Talán már nem szeretlek, de a káosz maradt a szívemben.

Sötét verem

A világ kerek,
becsípett és elgurult velem,
majd ásított,
és ebből lett egy sötét verem.

Mi a neved?

Rág a kétség, a hegyed lyukas kőfogával, záp is
bűze jelzi, haragra gerjed nemsokára,
Fogorvosa a geológus, vagy tán a bányász is?
nagy kőszívéből forrásként ered édes vére,
mely a természet éltető ereje és fénye,
sok mit adni tud, mint a haldokló milliomos.

Mégis a hegy teteje kopár és mostoha,
nem jut elég éltető nedű oda fel magosra.
Hát a nap segít, felszívja és kicsavarja.
Pedig neki nem számítana,
ha a hegy kopasz maradna.
Mond mi a neved,
önzetlenség, empátia?